ahol a kultúra történik
Módosítás vagy leiratkozás: Kattintson ide!
Műhelymonológok

A nagy világon e kívűl nincsen sármodra hely

Tovább a blogra

2015. január 6.

Sajó László - Öt és feles

Három a király

Karácsonyeste, három nappal a világvége után egy vezető nélküli tehervonat gördült be a Déli pályaudvarra. Ha van vakvágány, akkor van vakvonat is. A vonaton semmi, senki - de, mégis, egy férfi mászott ki az egyik vagonból. Tisztogatta szénporos télikabátját, és elindult az Alkotás utcán, míg az Araráth utcához nem ért.

Senkivel sem találkozott, hiszen vége volt a világnak, de ezt nem tudta senki, mert amikor vége lett, mindenki a számítógép, a tévé előtt ült, vagy éppen bevásárolt karácsonyra. De immár mindenki megkapta az ajándékokat; aki nem, az szétnézett merengve, vagy csak úgy maga elé bámult.

A férfi befordult az Araráth utcába, és lement egy pincébe, egy mindig nyitott műhelybe. Itt lakott az Isten. Most nem dolgozott, elvégre karácsony, meg hát a világnak is vége volt. Éppen főzött, öles kondérban babot. Én, József Attila, itt vagyok!, mondta a férfi köszönés helyett, nem mintha az Isten nem ismerte volna meg. Aztán mit keresel itt, ahol a tehervonat se jár?, kérdezte az Isten köszönés helyett, amilyen az adjonisten. Erre József Attila elmondta, hogy de bizony, azzal jött. Az Isten hellyel és pálinkával kínálta, a bab még nincs kész, várni kell, pedig biztos éhes vagy. József Attila leült, a kabátját sem vette le, fázott nagyon, fűtött pedig az Isten rendesen. Tejet iszok és pipázok!, kiáltott fel a költő. Tejem nincs, és ha cigizni akarsz, menj ki az utcára. József Attila nem értette, inkább közelebb húzódott a kondérhoz. Jól van, adjál pálinkát. Az Isten elővett egy csatos üveget. Szatmári szilva. Nagyecsedi. Egy költő barátomtól kaptam. József Attila meghúzta az üveget. Költő? Hát vannak költők? Kívülem? Ekkor, mintegy végszóra, belépett a mindig nyitott műhelybe Petri György. Nocsak! A költő pálinkát nyakal? Adjon, Isten, nekem is! József Attila ivott még egy jó hosszú kortyot, és odanyújtotta Petrinek. Ötvenfokos pálinkákat kéne inni, hogy melegednének az emberek. Petri is meghúzta az üveget, a kondérhoz ment, belenézett. Mi készül itt? - Bableves füstölt csülökkel, felelt az Isten. Petri megkóstolta. Ezt is elbasztad, mondta az Istennek, de talán még lehet rajta segíteni. Önts bele sört. Meg unicumot. Elképedt az Isten, de első a vendég. A nagy fakanalat is Petri kezébe adta, kavargassa ő. Csak hadd forrjon keserű levében! Míg a bableves főtt, ők ittak, ittak, nem beszéltek, ittak. Ivott az Isten is, rendesen.

Aztán József Attila mégis elmondta, hogyan is került ide. Álltam a sorompónál, jött egy tehervonat Pest felől. Megnéztem az órámat, 19 óra 32 perc. A vonat négy percig állt, tejeskannákat pakoltak, hallottam, hogy konganak az ürességtől. 19 óra 36-kor a vonat elindult Nagykanizsa felé. Vártam, felengedik a sorompót, de jött egy másik tehervonat, arról, amerre az előző elment, és ez is megállt. Bemásztam egy nyitott vagonba, feküdtem hanyatt, néztem az eget. Hideg volt, reszkettem, mint a fű, és mint a csillagok. Petrin volt a sor az üvegmeghúzásban. De költői vagy. Talán jobb lett volna, ha az első vonatra szállsz, tette hozzá. De te tudod. - Három hétig utaztál, mondta az Isten. Akkor három hete nem eszek, nézett bele a kondérba József Attila is. Petri cigarettát vett elő, ám József Attila felvilágosította. Itt bent nem lehet. Petri nem értette. Ezt meg ki az Isten mondta? - Ki? Az Isten, felelte József Attila, és az Isten bólogatott. Menjetek föl, és ne ordibáljatok, tudjátok, a lakók miatt. - Ördög bújjék a lakókba, te pedig menj a picsába! Petri dühöngött, de kimentek az utcára, cigarettáztak.

Na, már csak ez hiányzott, mondta Petri, amikor látta a sarkon befordulni Vallai Pétert, tetőtől talpig fehérben. Mégis fehér karácsonyunk lesz, nevetett rekedten Petri. József Attila nem nevetett, most is a csillagokat nézte. Vallai Péter meg most is verseket mondott, magában, intett, hogy ne zavarják. Most éppen kit mondasz?, kérdezte mégis Petri. Egy kortárs költőt, te úgyse ismered, akadt meg egy pillanatra a versben Vallai. Vannak kortárs költők? Mutass egyet!, kiabált Petri, pedig az Isten megmondta, hogy nem szabad. És Vallai Péter egyet sem tudott mutatni, mert a kortárs költők otthon ültek, és verseket írtak. Bableves füstölt csülökkel, szagolta ki Vallai, és lement az Istenhez, fehérbort kért, mint mindig. De az Isten nem hozta ki neki, mert már ott derengett a pohárban a zöldveltelini. A költők is lejöttek, de a bableves még mindig nem volt kész. Mit lehetett csinálni? Inni.

Gyertek, mutatok valamit, mondta az Isten, és elindult a belső műhelybe, ahová nem léphetett földi halandó, ez volt az Isten legbelső műhelye. Csodálkoztak is, hogy beengedi őket. És bizony, csodálkozásuk a legbelső műhelyben még nagyobb lett. Mert ott volt, azon a kis helyen, mindenfajta élőlény, mindenféle állat és mindenféle csúszómászó, mindenfajta repdeső állat, madarak és szárnyasok, minden élőlényből kettő-kettő, egy hím és egy nőstény. Ott volt az emberpár is. És egy harmadik is, egy csecsemő. A legjobban azon csodálkoztak, sőt döbbentek meg, hogy minden élőlény ki volt tömve. Nem is tudtam, hogy vadászol, Te, Nagy Preparátor, mondta Istennek, ki más, Petri, de József Attila csendre intette. És akkor ebben a csendben az Isten rálehelt teremtményeire (azóta van mindennek egy kis szatmári szilva illata), és szólt. Szaporodjatok és sokasodjatok! Persze Petri ezt sem állta meg szó nélkül. Biztos vagy ebben? Jó, jó, te tudod. És a mindenfajta élőlény fölment a földre a mindig nyitott műhelyből, és elindultak világgá. Egyedül a csecsemő maradt. Egyetek a bablevesből, míg távol vagyok, mondta az Isten, és elindult Pestre, a Péterfy utcai kórházhoz, ott volt a legközelebbi inkubátor. Jó emberek megtalálták a csecsemőt, és mert karácsony éjszakája volt, a Jézus nevet adták neki.

Azok hárman persze jóízűen ettek, ittak, s mire az Isten visszatért, aludtak édesdeden, szatmári szilva, zöldveltelini csordult ki szájuk végén. Az Isten betakarta őket, aztán nyugovóra tért ő is. Nehéz napja volt. A mai se lesz könnyű. Éjfél múlt, kezdődtek a misék.

Milyen könnyű a menny! A műhely már sötét.

Reggel korán kelt, hogy József Attilának friss tejet hozzon, Vallai Péternek négy tojást (berekedt a nagy versmondásban, még álmában is verseket suttogott), Petri Györgynek kávét főzött. Reggeli után József Attila elindult a Délibe, a nővéreim már biztos aggódnak, hol vagyok ilyen sokáig, Petri is fölment a lépcsőn, hogy elérjen a napsütötte sávig, megy, mendegél azóta is. Egyedül Vallai Péter maradt, hogy segítsen az Istennek kimerni a bablevest. Álltak sorban, kis lábaskákkal, és az Isten megismerte a sorban az emberpárt. Jöttek-jöttek a négy égtáj felől, a Délin, a Nyugatin, a Keletin, az Északi összekötő vasúti hídon túl kanyargott, és, akár a világnak, nem volt vége a sornak.

Csak ennek, itt.

 

LACIANYU

Magyar Hírlap, 2011. november 22.

Révész Sándor ◊  NOL ◊ 2013. március 29.

Budapest szellemi életében aligha szeretnek bárkit többen és jobban, mint Finta László bőrösmestert. A Nyitott Műhely gazdáját. Bíró András írta föl a Nyitott Műhely vendégfalára: „Anya csak egy van, a Finta Laci...”

Túrkevén született ötven évvel ezelőtt. Boldog gyerekkorának jelentős részét kárpitos édesapja műhelyében töltötte. Az apa másodállású kisiparos volt. Amíg a főállásában dolgozott, a gyerek a műhelyben garázdálkodott. Mindenféle anyagból mindenfélét összemesterkedett, de kicsi korától a bőrt imádta legjobban. Már általános iskolában is maga készítette bőr tolltartóval udvarolt az osztálytársnőjének.

Tizenöt éves korától a maga ura volt. Albérletben lakott Szolnokon, s az ottani vegyipari szakközépiskolába járt. Ott bontakozott ki a humán érdeklődése. Elkapta őt a város élénk szellemi életének sodra. Elementáris hatással volt rá a Szigligeti Színház, melyet ezekben az években Paál István személyisége határozott meg. Bérczes László rendező ekkor itt volt gimnáziumi tanár, és fantasztikus filmklubot vezetett. Finta Laci, miközben rendületlenül bőrműveskedett, megrendeléseket kapott és teljesített, és saját készítésű cipőben járt, mohó betűfaló lett. Nem csak a legális betűket falta. Az egyik iskolatársa izgatta szóval, szamizdattal és Szabad Európával az erre fogékonynak mutatkozó diákokat, köztük Fintát. Ez az iskolatárs azután Rajk László pesti szamizdat butikjában összefutott Laci osztályfőnökével, aki halálosan megijedt. Nyilván magát is, de elsősorban a gyerekeket féltette. Kémiát tanított, de az ifjú Finta minden tekintetben nagyon sokat kapott tőle.

Szalai Sárának hívták, ő volt a Szegényeket Támogató Alap szolnoki alapítója, a SZETA egyik legaktívabb és legkitartóbb munkatársa.

Az érettségi után Finta Laci megpróbált bejutni az ELTE magyar–történelem szakára, de ez akkor nyolctízszeres túljelentkezés mellett reménytelen volt. Elment kubikosnak Érdre. Gondolta, ő is a munkásvilág mélyére néz, mint a Darabbér szerzője, Haraszti Miklós a traktorgyárban s mint Jeles András Csepelen. Szervezett is egy kis sztrájkmozgalmat, mely célt ért, mielőtt tényleg sztrájkolni kellett volna.

Behívták katonának, a laktanyában lebukott szamizdattal, háromnegyed évig ki sem dughatta az orrát a börgöndi helyőrségből. Leszerelés után Szentendrén élt hírlap-kézbesítésből, s „a magyar Barbizon” kulturális életébe mélyen belesüppedt. Pár évig antikváriumban is dolgozott.

Felköltözött a fővárosba, és a bőrözésből élt. Csinálta is, tanította is, művelődési házban is, szakiskolában is. Aztán elege lett a sok érdektelen, parkolópályás gyerekből, akiknek nem tudta átadni a bőrök iránti lángoló szeretetét, és magánszakkört alakított lelkes érdeklődőkből miniatűr hegyvidéki garzonlakásában. Ebben a szorosan összetartó körben valósult meg a kétkezi és szellemi iparkodásnak az az egysége, ami Finta Laci egész habitusát jellemzi. Miként a régi, művelt kézművesekét. A kör egyik tagja kapcsolta össze őt a bázeli Stiftung EdithMaryonnal. Ez a Rudolf Steiner szellemében tevékenykedő alapítvány azzal foglalkozik, hogy megfelelő ingatlanokhoz segítse hozzá azokat, akik annak működtetésével különleges társadalmi értékeket szolgálhatnak. Finta azzal pályázott, hogy olyan műhelyt létesít, ahol a kézművességet nyitott közösségi térben, mintegy kávéházi közegben művelik, mutatják be, tanítják s kapcsolják össze mindenféle szellemi tevékenységgel.

Pince, pékség, tüzelőanyag-telep, varroda, fitneszszalon és mezőgazdasági kisgépcentrum után így lett a Ráth György utca egyik alagsorából Nyitott Műhely. A főváros egyik legélénkebb és biztosan legcsaládiasabb kultúrcentruma.

Finta két kezével és barátai segítségével építette át, újította fel, rendezte be fokozatosan a Nyitott Műhelyt. Mire elkészült, a lakása is ráment és a mestersége is. Meg a diplomája. Épp a végére ért volna az egri főiskola magyar szakának, amikor a Műhely mindent elsodort. Parti Nagy Lajosból írta volna a szakdolgozatát, ehelyett Parti Nagy írt róla. Ő nyitotta meg bőrtárgyainak kiállítását 2003 végén. Azóta a bőrösmester nem bőrözött. Tíz éve mindent csinál, szervez, pályázik, jegyet szed, takarít, főz, kiszolgál, szerel, berendez, antikvár könyveket, lemezeket árul, vendégül lát, millió barátjával barátkozik, anyagi vészhelyzetekbe fut bele és azokból menekül, csak az imádott mesterségét nem művelheti. A látogatók feje fölött nyújtózó ezerféle türelmes bőrtekercs tíz éve várja, hogy beléjük szabjanak. A mester rendületlenül reméli, hogy nem hiába várnak.

Azért alakult ez így, mert a Nyitott Műhely terét és idejét pillanatok alatt kitöltötték a fővárosi kultúrhadak, tele lett a programnaptár. A hely szelleme, tárgyi világa és a nagy szívű gazda személyisége (majdnem) mindenkit lenyűgözött.

Van itt évente nyolc-tíz jobbnál jobb képző- és fotóművészeti kiállítás, vagy száz koncert, szinte az összes jelentős magyar dzsesszzenész föllépett már itt. Voltak dzsessztörténeti, komolyzenei előadás-sorozatok, jelen van a világzene, az etno. Számos irodalmi sorozat fut párhuzamosan, egy az angol nyelvű irodalom értőinek s kedvelőinek. Tartanak itt könyv- és folyóirat bemutatókat, színházi előadásokat, előadóesteket. Van itt filmklub, tudományos előadás-sorozat, szexoktatás, kreatív foglalkozások gyerekeknek, horgász-, filozófus-, fotósklub. S minden programot körülvesz az intenzív kávéházi élet.

Eleven legenda lett Finta Laciból.

Sokan sok mindent írtak már róla és neki. Báron György bontotta ki Bíró András fent idézett bonmot-ját: „Az igazi anya onnan ismerszik meg, hogy tévedhetetlenül tudja, mire van szükségünk. Laci tudja, tehát igazi anya. Otthonos, barátságos helyre van szükségünk, mert ilyenek már nincsenek, vagy ha vannak is, máshol, másoknak. (...) zene, szöveg, kép, bor, étek és kompánia páratlan harmóniája az, ami Laci műhelyét oly egyedivé és ellenállhatatlanná teszi. Minőségi borkínálatát márkás vinotéka is megirigyelhetné, az adóhatóságnak is ez ízlik, sajnos. Teából hasonlóképp szédítő a választék, esténként meg Laci összedob valamit, amihez épp kedve szottyan, egyszerű, jóízű egytálétkeket, akár a mama főztje.” Lackfi János születésnapi köszöntőversében „Ő a helyi gálya / sokkarú sívája (...) egyik kezében teás findzsa, / másikban eke szarva, hogy bele ne fulladjunk a … sárba, (...) a mi Lacink intézmény, / a szegények és árvák barátja, / félnótás írók, költők oltalmazó nagykabátja, / esőben esernyője, / s ha lenne ezer nője, / kilencszázat biztos, hogy kölcsönadna, / hogy ne búsulj egymagadba...”

A „csillapíthatatlan vendégszeretetét” méltató Várady Szabolcstól származik a Nyitott Műhelyre alkalmazott szójáték: „Genius Laci”. Para-Kovács Imre cikke szerint Finta „arcán folyamatosan a megvilágosodottak mosolya, hozzá képest Buddha egy ideges BKV-ellenőr... ez a mosoly még sohasem fagyott le, amióta ismerem, pedig lett volna rá oka. A Nyitott Műhely miatt képzelem néha, hogy Budapest mégis élhető város. Mintha a pokol tornácán lenne egy vidám kerthelyiség, ahol megpihenünk, mielőtt belépnénk.” Amire viszont a műhelygazda a fentieknél is büszkébb lehet, az Torgyán József véleménye: „Ez nem nyitott műhely, ez csirkeól!”

Névjegy

FINTA LÁSZLÓ 1963-ban született Túrkevén. A szolnoki Vegyipari Szakközépiskolában érettségizett, majd bőrdíszműves szakképesítést szerzett. Bőrösmesterként volt kubikos, hírlapkézbesítő, antikvárius, szakiskolai oktató. Az egri Eszterházy Károly Főiskola magyar szakára járt, de nem tette le az államvizsgát. 2000 óta a Nyitott Műhely nevű kulturális intézmény gazdája. A főváros kulturális életének közismert, karizmatikus személyisége. Családot még nem alapított, de szeretne.

Infó: A cikk eredeti változata a 2013.03.29-i Népszabadságban olvasható.

NYITOTT MŰHELY

Enigma, 2011. november 12.

Szegő János  ◊ Litera.hu ◊ 2009. december 11.

Maga a ház 1912-ben épült. A két háború közötti időről annyi tudható, hogy a környékbeliek ide jártak tüzelőért. Az 1940-es évek végétől a 80-as évekig, pékség volt a Hely helyén, sütöde vagy Morzsagyár, ahogy a környéken nevezték. - Szegő János nyitott a Műhelyre.

Buda közepén egy három oldalról is hegyekkel határolt szabálytalan völgy található. A föld- és a várostörténeti szeszély úgy hozta, hogy nem csak három hegy, hanem három kerület határsávja is itt ér össze. Észak felől a II. kerület és a Rózsadomb, dél-keleti irányból a budai Vár és az I. kerület, nyugatról pedig a Svábhegybe csúcsosodó hegycsoport és a XII. kerület, azaz a Hegyvidék határolja ezt a szegletet, melyen kevés a zöld, ellenben több a beton, és talán még annál is több a sín. A környék egyik jellegzetes utcája, a Ráth György jogtudósról és könyvgyűjtőről elnevezett utca, a Déli pályaudvar mellől indul el, hogy aztán folyamatosan emelkedve és határozottan jobbra kanyarodva a Kis-Svábhegyen tetőzzön, majd az odakanyarodó Határőr út folyamodványaként leereszkedjen egészen a Szent János kórházig, és a Diós árokig. De egy kicsit előre szaladtunk, álljunk meg inkább a négy szám alatt. Innen nem is könnyű tovább menni, itt áll a Nyitott Műhely.

Maga a ház 1912-ben épült. A két háború közötti időről annyi tudható, hogy a környékbeliek ide jártak tüzelőért. Az 1940-es évek végétől a 80-as évekig, pékség volt a Hely helyén, sütöde vagy Morzsagyár, ahogy a környéken nevezték. A két kemence ott volt, ahol most az irodalmi estek szereplői ülnek, és ahol a zenészek játszanak. Tartja magát a legenda, hogy amikor a már több mint tíz éve használatlan kemencéket lebontották, belül még őrizték a meleget. Akár tűzifa, akár sóskifli - itt az ember úgy látszik melegségre vágyik. A rendszerváltás és a pékség megszűnése között volt néhány év, amikor bizonyíthatóan esztergályos műhely is működött a helyen - egyszer a hajdani esztergályos pontosan megmutatta, hol állt a gépe annak idején. A rendszerváltás történelmi pillanatában egy szemfüles szemfelszedő és kerületi képviselő, akinek korábban az utcaszakasz felső végén pici varrodája volt, megszerezte  a helyet. Itt először egy nagy varróműhelyt rendezett be, mongol nőkkel. Aztán a 90-es évek derekán, a környéken elsők között indított fitness centert. Amikor telítődött a testkultúra piaca, visszatért a kaptafához, ami esetében a varrógépet jelentette. De a Nadrággyár, ahogy nevezték, legatyásodott, és '96-97 táján mezőgazdasági kisgépcentrum nyílt helyette. Hiába voltak azonban a gépek kicsik, és nem nagyok, mégsem fértek el, így hát három év után ők is elköltöztek.

De nem is a hellyel kellett volna kezdeni ezt a literális-lokális riportot, hanem azzal, aki ezt a helyet nyitottá és műhellyé tette. Vele kapcsolatban pedig tartja magát egy fantasztikus szóbeszéd, történetesen, hogy ő földön kívüli, marslakó, avagy angyal. A földön kívülieknek is meg kell érkezniük valahová, így tett hősünk is, aki egyszer csak a Déli pályaudvar forgatagában találta magát. Hogy a Moszkva tér, a vasúti peron vagy a metró felől, továbbá a Mars, a Vénusz, a Jupiter vagy az Idea felől jött-e, az nem tudható; a lényeg, hogy elindult a Kis-Svábhegy irányába, és úgy jutott nagyon messzire, hogy közben csak pár lépést tett meg a Finta Laci. Tartja magát azonban egy másik verzió is. Eszerint Finta László valamikor a 90-es évek közepén fedezte fel a helyet, amikor barátaival egy környékbeli vendéglátóhelyen találkozott havi rendszerességgel. Egy ilyen alkalommal, hazafelé menet, úgy éjfél körül, a Ráth György utca torkolatából vette szemügyre először.  Arra gondolt, hogy milyen mázlista a tulajdonos. Az alvó spaletták is elárulták, hogy viszonylag nagy helyről lehet szó. Mégsem a nagyság, hanem az intimitás, a szolid különállás volt igazán vonzó az egészben. Ahogy Finta Laci mondja: „Hogy nem nyüzsiben van benne, hanem kicsit (icipicit) távolabb kell menni (távolodni a nyüzsitől), ráadásul felfelé (de azt is csak icicpicit).” Évek múlva, amikor lehetőség nyílt arra, hogy bőrős műhelynek megfelelő helyet keressenek - abban az időben még volt egy üzlettársa - természetesen eszébe sem jutott Ráth György utca. Viszont, amikor félévi hiábavaló keresgélés után végre kezébe került az Expressz, amiben meghirdették, nemcsak azt tudta rögtön, hogy erről a helyről van szó, hanem azt is, hogy megvan, amit keres. De a helyből még csak eztán lett műhely. Eredetileg Bőrös Műhelynek vették (Laci az általános oktatási szituációkból menekülve a 90-es évek közepén otthon kötött ki, a lakásán kezdett el tanítani), majd megkísérelték egy kávéházzal is keresztezni. Ebben a kettős térben pedig a tanítás is közvetlenebbül valósulhat meg, gondolták.

2000 január 20-án, nem mellesleg Federico Fellini születésnapján, este 7 óra körül lépett be először úgy, hogy saját kulcsát használta. Azóta Finta László szinte ki se lépett innen. Aztán pár hétre rá volt a nyitó buli, nagyon sokan eljöttek - és tulajdonképp már akkor elkezdődött ez az átalakulás. Egy barátjuk, Szabó Gábor festőművész fedezte fel, hogy a hely mennyire alkalmas kiállításokra. A képzőművészet után jött a zene: 2001-ben indult egy évekig tartó jazztörténeti sorozat. Élő zenét először a Nigun vagy az Arasinda játszott itt, a sorrend már a múlt homályába vész. Filmklub 2004-ben volt először, a technikát akkor még miden egyes alkalomra kölcsön kapták. Az irodalmi programok 2002 körül indultak, viszonylag későn lett otthonos az irodalom jelenléte. Ma már elképzelhetetlen egy hét egy-két irodalmi disputa nélkül. „Alapvetően magától ment, szinte minden maga-magától jött” - jegyzi meg valamelyik szabad félpercében Finta, aki a Műhely mellett nem tudta folytatni bőrös pályáját, 2003-ban állította ki munkáit utoljára. Ez persze suta megfogalmazás, hiszen munkája, mesterműve minden nap kiállítja magát. Ma már a szervezésben, ügyintézésben segítői is vannak szép számmal, például a remek rádiós-szerkesztő Bán Magda személyében.

2004 óta majd mindennap van rendezvény. Éves szinten olyan 310-330 programról lehet szó. Egy-egy alkalomra számoljunk szerényen 30 (előadókkal 35) fős átlagot. A végeredmény, egy évre vetítve nagyjából 11 ezer látogató. Vagy inkább látogatás, mert elég sok a visszatérő vendég. A Műhely talán legnagyobb erénye, hogy a különböző kulturális tevékenységek (festészet, jazz, irodalom, film, grenadírmars) nem kizárják egymást, hanem egymásra épülnek. Jobb azonban kerülni a közhelyeket a Műhely kapcsán, már csak azért is, mert a Műhely egy igazi köz-hely. Ráadásul úgy lett kulturális központ, hogy nem intézményesült rossz értelemben, és nem lett kiürülő, giccses, trendben lévő kultuszhely sem. 


Néhány hónapja egy Brazíliából érkező fiatalembert kellett fogadnom a Déli pályaudvaron. Barátom barátját, aki így az én barátom is. Hét órától kiállítás-megnyitó volt a Műhelyben, így hát barátom barátjával átmentünk a Műhelybe. A srác rögvest megvacsorázott, majd tíz perc múlva olyannyira beolvadt a társaságba, hogy arról faggatták nem-ő e a Centauri, illetve, hogy kicsoda Spiegelmann Laura. Nem tudta megmondani.


E sorok írója hétfőn, amikor benyitott a Műhelybe, tenyerén hordva érezte, hogy új a kilincs. Tenyere másmilyenre emlékezett. Kiderült, hogy aznap délután cserélte ki a Laci a kilincset. Nekem azóta ez a tenyér-reflex a Nyitott Műhely kulcsa. Minden pátosz nélkül, de azért az ember ezeket otthon veszi észre. És, ha otthon valaki jól érzi magát, az nagyon jó. Itt nem csak a tulajdonos a mázlista.

<< Első < Előző 1 2 Következő > Utolsó >>