LÁGYMÁNYOSI ÉJSZAKÁK
– beszélgetnek: Bán Zoltán András, Jánossy Lajos, Németh Gábor, Reményi József Tamás, a zongoránál: Darvas Ferenc –
Az Előhívás „Pest megér egy estet” című extra kiadásának állandó beszélgetőpartnerei, Bán Zoltán András, Jánossy Lajos, Németh Gábor és Reményi József Tamás az ún. magas-, illetve rétegművészet és a populáris kultúra kapcsolatát kutatják. A sorozat a századfordulótól rugaszkodik el, és az ötvenes-hatvanas-hetvenes években horgonyt vetve a nyolcvanas évekig halad következetes lóugrásokban. A résztvevők ambíciója a magyar hangulattörténet felelevenítése, a közérzetváltozások hullámzásának, a történeti tudat módosulásainak, a modern Budapest építészettörténetének játékos-kísérleti-szórakoztató feltárása. A beszélgetések exkluzív hozzászólója Darvas Ferenc, akinek zongoráján korabeli slágerek elevenednek meg, melyeket az idők során a pékinasoktól a bankigazgatókig mindenki lelkesen fújt.
„Furdalt a lelkiismeret, nem lettem-e hűtlen ehhez a hagyományhoz, amikor Szeged vagy Lágymányos vagy Leányfalu, egyszóval a megfogható, a konkrét helyett Epepe-országról írok? […] De igazán ott volt erős a magyar irodalom, amikor Szabadkát vagy Szekszárdot vagy Debrecent, Nagykárolyt vagy Nagyváradot vagy Ozorát vagy akár a Nagykörutat, Tabánt kellett megírni: ott verhetetlen” – idézi Karinthy Ferencet Borbás Andrea alapvető tanulmányában (in: Budapesti Negyed, 65. szám).
A Budapesti tavasz forgatásán a Döbrentei téren, 1954-ben – MTI Fotó: Bojár Sándor
Az Előhívás extra, vagyis a Pest megér egy estet sorozat címéhez hűen, annak második epizódjában a Karinthy-féle Budapest kerül a beszélgetőtársak terítékére. Az előhívók már foglalkoztak egy ízben Karinthy Ferenccel, de akkor Naplójának három kötetét boncolták, a szerző kevésbé alkotó mivoltában, inkább mint a kor jellegzetes értelmiségi attitűdjét képviselőjeként jelent meg a „szellemidézés” közepette.
Most azonban az Előhívás figyelmének fókuszába írói világa kerül, különös tekintettel a Budapesti tavasz és a Budapesti ősz című regények lesznek a főszereplők, míg afféle mellékalakként, de annál hangsúlyosabban színre lép Karinthy nagyszerű riportprózája: a Lágymányosi éjszakák.
A két regény jelentőségre a korabeli kultúrpolitikai összefüggésekben kiemelkedő. A felszabadulás, az antifasiszta perspektíva a Budapesti tavaszban olyannyira érzékeny kérdés, hogy Karinthy az első megjelenéshez (1953) képest négyszer is változtatott a szövegen. A Budapest ostromával induló és az újjáépítés kezdő lépéseit megörökítő könyv sajátos várostérkép, egyben lehetőséget nyújt arra is, hogy a kor ideológiai és poétikai jellegzetességei megragadhatók legyenek; hogy csak egy példát vegyünk: mihez kezdett a Nyugat tradícióiban gyökerező Karinthy a tézisregény feladatával.
A Budapesti ősz, ha úgy tetszik, még kényesebb pályát fut be. A regényt ugyan többen elmarasztalják, művészi kvalitásait vonják kétségbe, de a tény, hogy Karinthy 1982-ben a forradalomról nem az ismert propaganda fordulataira hagyatkozva beszél, sokaknak imponál.
Karinthy Ferenc 1956-ban – Fotó: Magyar Fotó / Keleti Éva
A szerző a kiadás körüli huzavonáról ezt jegyzi be naplójába: „Az én regényem viszont, épp objektivitása folytán, a szélsőségeket irritálná, a középet polarizálná. Tehát gondolkodásra késztetné. Ez ma nem kell. Abba lehet hagyni. Más megélhetés után kell nézni.”
Pályi András sivár és lélektelen könyvnek titulálja, Eörsi László történész viszont: „Mai szemmel meghökkentő, hogy 1982-ben engedtek kiadni egy ilyen regényt, ami nem dehonesztálja, nem deheroizálja ’56-ot. […] Aki ma olvassa a könyvet, joggal gondolhat arra, hogy egy ilyen szöveg 1988 előtt nem jelenhetett meg Magyarországon.”
Karinthy Márton így emlékezett vissza arra, miként érte a családot a forradalom híre: „1956. október 23-án este Nagy Péterék (irodalomtörténész), Palotai Borisék, Örkényék vacsoráztak nálunk. Berobbant Bacsó Péter (Palotai Boris fia), hogy mit ültök itt, hiszen a városban forradalom van. Mire Ciniék azonnal elrohantak Bacsóékkal. Csak Nagy Péter és a felesége maradtak, kicsit sértődötten, anyám nem győzte mentegetni a helyzetet: Bocsássatok meg, hogy a fiúk elszaladtak, de olyan ritkán van forradalom! Kényszeredett vacsora következett utána, hármasban. A rádió előtt apámék is találkoztak a tankon ülő Makk Karcsival, akit egy korábbi filmforgatáson az Ütközet békében idejéből megismert főhadnagy engedett fel a tankra. Örkény állítólag meg is jegyezte a látványra: Ha Makk Karcsi ül a tankon, el lesz szúrva az egész forradalom.”
Tarján Tamás irodalomtörténész a „szókimondó őszinteséget” a könyv „feltétlen érdemének” tekinti, ami „tovább árnyalja” az ’56-ról kialakított képet, de „az anyag s a közlendő a jellemekben és a cselekményben nem találta meg alkalmas hordozóját”.
Mindebből kitűnik, hogy az Előhívás estjén, amelyen a művek hétköznapi idejét Darvas Ferenc zongorajátéka idézi meg, lesz miről gondolkodni a beszélgetőpartnereknek, Reményi József Tamásnak, Bán Zoltán Andrásnak és Jánossy Lajosnak. És persze a közönségnek.
A belépés díjtalan (de minden támogatást köszönettel fogadunk).
