ÚJ TENGEREKRE
Három nő, történetesen rokonok. Évente egyszer leutaznak egy balkán szigetre. Felszállnak az egyetlen hajóra, amely a szigetre szállítja őket. Heteket, hónapokat töltenek ott. Az egyikük költő, a másikójuk zongorista, amaz pedig zongorista és ő lakik a legmesszebb. Együtt táncolnak, zenélnek, s úsznak a tengerben, míg rájuk nem sötétedik. Majd felmennek a hegyre, a faházba, amit még szüleik építettek, és a halkuló tücskökkel elalusznak maguk is.
Ezekről a történtekről lesz szó ezen a zenés-irodalmi koncerten és persze másról is. Életekről, tengerekről, ezek végtelen horizontjairól.
Bajic Eva: zongoraművész
Nagy Lea: költő, író
Tenger
Messze van tőlünk.
A távolban leselkedik ránk a horizont.
Szeretnénk, ha a tenger csak a miénk lenne.
Ha nem osztozna senki máson.
Tobozok és fügék hullanak a sós partokra.
Télen még a kikötők lábaihoz is felcsapnak,
csak azért, hogy újra simogassák végtelen kékségét.
Atomjaiban minden csapódás ott van.
Szemez az éggel. És beszélget uránusszal.
Halak tátogják minden kérését.
Senki sem ismerheti őt igazán.
Ha bántják, visszacsap.
Sósan és erősen.
Mindent kilök magából.
Itt ő parancsol.
Lábadhoz dörgölőzik, akár egy macska,
de eltol, ha megérzi bűzödet.
Sír, és hallgat, egész nap.
Halászok mozdulatait lesi minden pillanatban.
Színeit váltogatja, akár egy kaméleon.
Titkait a mélysége őrzi.
Búvárokkal köt alkut, ha fenyegetik.
Parton nem járt sosem.
Keresztre feszül, mert azt kérjük.
Messze van tőlünk.
A távolban végtelenül leselkedik ránk.
Ajánlott támogatás:
