Szegő János ◊ Litera.hu ◊ 2009. december 11.
Maga a ház 1912-ben épült. A két háború közötti időről annyi tudható, hogy a környékbeliek ide jártak tüzelőért. Az 1940-es évek végétől a 80-as évekig, pékség volt a Hely helyén, sütöde vagy Morzsagyár, ahogy a környéken nevezték. – Szegő János nyitott a Műhelyre.
Buda közepén egy három oldalról is hegyekkel határolt szabálytalan völgy található. A föld- és a várostörténeti szeszély úgy hozta, hogy nem csak három hegy, hanem három kerület határsávja is itt ér össze. Észak felől a II. kerület és a Rózsadomb, dél-keleti irányból a budai Vár és az I. kerület, nyugatról pedig a Svábhegybe csúcsosodó hegycsoport és a XII. kerület, azaz a Hegyvidék határolja ezt a szegletet, melyen kevés a zöld, ellenben több a beton, és talán még annál is több a sín. A környék egyik jellegzetes utcája, a Ráth György jogtudósról és könyvgyűjtőről elnevezett utca, a Déli pályaudvar mellől indul el, hogy aztán folyamatosan emelkedve és határozottan jobbra kanyarodva a Kis-Svábhegyen tetőzzön, majd az odakanyarodó Határőr út folyamodványaként leereszkedjen egészen a Szent János kórházig, és a Diós árokig. De egy kicsit előre szaladtunk, álljunk meg inkább a négy szám alatt. Innen nem is könnyű tovább menni, itt áll a Nyitott Műhely.
Maga a ház 1912-ben épült. A két háború közötti időről annyi tudható, hogy a környékbeliek ide jártak tüzelőért. Az 1940-es évek végétől a 80-as évekig, pékség volt a Hely helyén, sütöde vagy Morzsagyár, ahogy a környéken nevezték. A két kemence ott volt, ahol most az irodalmi estek szereplői ülnek, és ahol a zenészek játszanak. Tartja magát a legenda, hogy amikor a már több mint tíz éve használatlan kemencéket lebontották, belül még őrizték a meleget. Akár tűzifa, akár sóskifli – itt az ember úgy látszik melegségre vágyik. A rendszerváltás és a pékség megszűnése között volt néhány év, amikor bizonyíthatóan esztergályos műhely is működött a helyen – egyszer a hajdani esztergályos pontosan megmutatta, hol állt a gépe annak idején. A rendszerváltás történelmi pillanatában egy szemfüles szemfelszedő és kerületi képviselő, akinek korábban az utcaszakasz felső végén pici varrodája volt, megszerezte a helyet. Itt először egy nagy varróműhelyt rendezett be, mongol nőkkel. Aztán a 90-es évek derekán, a környéken elsők között indított fitness centert. Amikor telítődött a testkultúra piaca, visszatért a kaptafához, ami esetében a varrógépet jelentette. De a Nadrággyár, ahogy nevezték, legatyásodott, és ’96-97 táján mezőgazdasági kisgépcentrum nyílt helyette. Hiába voltak azonban a gépek kicsik, és nem nagyok, mégsem fértek el, így hát három év után ők is elköltöztek.
De nem is a hellyel kellett volna kezdeni ezt a literális-lokális riportot, hanem azzal, aki ezt a helyet nyitottá és műhellyé tette. Vele kapcsolatban pedig tartja magát egy fantasztikus szóbeszéd, történetesen, hogy ő földön kívüli, marslakó, avagy angyal. A földön kívülieknek is meg kell érkezniük valahová, így tett hősünk is, aki egyszer csak a Déli pályaudvar forgatagában találta magát. Hogy a Moszkva tér, a vasúti peron vagy a metró felől, továbbá a Mars, a Vénusz, a Jupiter vagy az Idea felől jött-e, az nem tudható; a lényeg, hogy elindult a Kis-Svábhegy irányába, és úgy jutott nagyon messzire, hogy közben csak pár lépést tett meg a Finta Laci. Tartja magát azonban egy másik verzió is. Eszerint Finta László valamikor a 90-es évek közepén fedezte fel a helyet, amikor barátaival egy környékbeli vendéglátóhelyen találkozott havi rendszerességgel. Egy ilyen alkalommal, hazafelé menet, úgy éjfél körül, a Ráth György utca torkolatából vette szemügyre először. Arra gondolt, hogy milyen mázlista a tulajdonos. Az alvó spaletták is elárulták, hogy viszonylag nagy helyről lehet szó. Mégsem a nagyság, hanem az intimitás, a szolid különállás volt igazán vonzó az egészben. Ahogy Finta Laci mondja: „Hogy nem nyüzsiben van benne, hanem kicsit (icipicit) távolabb kell menni (távolodni a nyüzsitől), ráadásul felfelé (de azt is csak icicpicit).” Évek múlva, amikor lehetőség nyílt arra, hogy bőrős műhelynek megfelelő helyet keressenek – abban az időben még volt egy üzlettársa – természetesen eszébe sem jutott Ráth György utca. Viszont, amikor félévi hiábavaló keresgélés után végre kezébe került az Expressz, amiben meghirdették, nemcsak azt tudta rögtön, hogy erről a helyről van szó, hanem azt is, hogy megvan, amit keres. De a helyből még csak eztán lett műhely. Eredetileg Bőrös Műhelynek vették (Laci az általános oktatási szituációkból menekülve a 90-es évek közepén otthon kötött ki, a lakásán kezdett el tanítani), majd megkísérelték egy kávéházzal is keresztezni. Ebben a kettős térben pedig a tanítás is közvetlenebbül valósulhat meg, gondolták.
2000 január 20-án, nem mellesleg Federico Fellini születésnapján, este 7 óra körül lépett be először úgy, hogy saját kulcsát használta. Azóta Finta László szinte ki se lépett innen. Aztán pár hétre rá volt a nyitó buli, nagyon sokan eljöttek – és tulajdonképp már akkor elkezdődött ez az átalakulás. Egy barátjuk, Szabó Gábor festőművész fedezte fel, hogy a hely mennyire alkalmas kiállításokra. A képzőművészet után jött a zene: 2001-ben indult egy évekig tartó jazztörténeti sorozat. Élő zenét először a Nigun vagy az Arasinda játszott itt, a sorrend már a múlt homályába vész. Filmklub 2004-ben volt először, a technikát akkor még miden egyes alkalomra kölcsön kapták. Az irodalmi programok 2002 körül indultak, viszonylag későn lett otthonos az irodalom jelenléte. Ma már elképzelhetetlen egy hét egy-két irodalmi disputa nélkül. „Alapvetően magától ment, szinte minden maga-magától jött” – jegyzi meg valamelyik szabad félpercében Finta, aki a Műhely mellett nem tudta folytatni bőrös pályáját, 2003-ban állította ki munkáit utoljára. Ez persze suta megfogalmazás, hiszen munkája, mesterműve minden nap kiállítja magát. Ma már a szervezésben, ügyintézésben segítői is vannak szép számmal, például a remek rádiós-szerkesztő Bán Magda személyében.
2004 óta majd mindennap van rendezvény. Éves szinten olyan 310-330 programról lehet szó. Egy-egy alkalomra számoljunk szerényen 30 (előadókkal 35) fős átlagot. A végeredmény, egy évre vetítve nagyjából 11 ezer látogató. Vagy inkább látogatás, mert elég sok a visszatérő vendég. A Műhely talán legnagyobb erénye, hogy a különböző kulturális tevékenységek (festészet, jazz, irodalom, film, grenadírmars) nem kizárják egymást, hanem egymásra épülnek. Jobb azonban kerülni a közhelyeket a Műhely kapcsán, már csak azért is, mert a Műhely egy igazi köz-hely. Ráadásul úgy lett kulturális központ, hogy nem intézményesült rossz értelemben, és nem lett kiürülő, giccses, trendben lévő kultuszhely sem.
Néhány hónapja egy Brazíliából érkező fiatalembert kellett fogadnom a Déli pályaudvaron. Barátom barátját, aki így az én barátom is. Hét órától kiállítás-megnyitó volt a Műhelyben, így hát barátom barátjával átmentünk a Műhelybe. A srác rögvest megvacsorázott, majd tíz perc múlva olyannyira beolvadt a társaságba, hogy arról faggatták nem-ő e a Centauri, illetve, hogy kicsoda Spiegelmann Laura. Nem tudta megmondani.
E sorok írója hétfőn, amikor benyitott a Műhelybe, tenyerén hordva érezte, hogy új a kilincs. Tenyere másmilyenre emlékezett. Kiderült, hogy aznap délután cserélte ki a Laci a kilincset. Nekem azóta ez a tenyér-reflex a Nyitott Műhely kulcsa. Minden pátosz nélkül, de azért az ember ezeket otthon veszi észre. És, ha otthon valaki jól érzi magát, az nagyon jó. Itt nem csak a tulajdonos a mázlista.
