A Szerzői Filmklub 2015-ben bemutatja: “Titkos találkozások a kékruhás növel, avagy Michel Deville (1931-), az örök libertinus” című sorozatának a keretében:
A KÉKRUHÁS NŐ
– meghívott előadó: Sárosi Attila filmesztéta –
Michel Deville mint amatőr kezdte pályáját, majd 1951-1958 között Henri Decoin asszisztense volt több mint egy tucat filmnél. Később J. Meyer technikai munkatársa, amikor az a Comédie Francaise előadásában kamera elé vitte Moliére Úrhatnám polgárát és Beaumarchais komédiáját, a Figaro házasságát. Mint önálló alkotó 1961-ben mutatkozott be egy mai lélekelemző történettel (Ma este vagy soha; 1961), amelynek főszerepét Anna Karina és Claude Rich játszotta. Általában a könnyű komédiák elegáns mestere. Naálunk is nagy sikerrel vetítették A Mona Lisa tolvaja (1966) derűs történetét Marina Vlady és George Chakiris-szel. 1978-ban készült Az 51-es dosszié, amellyel César-díjat nyert. 1986-ban filmrendezőként is César-díjban részsült a Nyakunkon a veszély című filmjéért.
“Michel Deville a francia film Marivaux-ja. Színháztörténész legyen a megmondhatója, mikor volt utoljára fényes Marivaux-bemutató Magyarországon. Pedig boldog és irigylésre méltó közönség, mely ezen az írón mulathat. […] Kicsit émelyítő és tolakodó magyar címmel (Ártatlan gyönyör) egy minőségére eddig is igényes „kismester” legjobb filmje, A felolvasónő mostanában kerül a magyar mozikba. A film túl csendes, túl szellemes és túl ízléses ahhoz, hogy sikere legyen. Talán a kritika! – gondolnánk, bár reményeinket lohasztja, hogy Deville-nek már jónéhány nálunk bemutatott filmje makacsul elkerülte a kritika figyelmét: sem A kékruhás nő, sem Az 51-es dosszié, sem a Kölyökbanda nem találtatott méltónak igényes bírálatra.” (in: Bikácsy Gergely: Titkos találkozások a kékruhás nővel, Filmvilág 1989/9. pp. 16-21.)
A kékruhás nő /La Femme en Bleu/ – színes, francia-olasz vígjáték, 95 perc, 1973, rendező: Michel Deville, forgatókönyvíró: Léo L. Fuchs, zeneszerző: André Girard, operatőr: Claude Lecomte, producer: Leo L. Fuchs, vágó: Raymonde Guyot, szereplők: Michel Piccoli, Lea Massari, Michel Aumont, Simone Simon, Marie Lasas
“A kékruhás nő, melynek egyetlen hazai kópiáját a Magyar Filmintézet „leselejtezte”, nem a nagy és fennkölt Művészet, hanem a miniatűr kismesterség legszebb példái közül való. Zenekritikus-zeneszerző hőse (Michel Piccoli) éppen évek óta nem látott barátnője (Lea Massari) meglátogatására indul. Útközben villanásra egy kékruhás, kék kalapos nőn akad meg a tekintete. Barátnőjével felelevenítenék régi, afféle szeretkezéssel fűszerezett baráti kapcsolatukat, de a kékruhás pillanat emléke ízetlenné, zavaróvá teszi ezt a lehetőséget. Lea Massari némi sértődött civódás után maga is résztvesz a keresésben, aztán mégis vidéken próbálják feledni (és feledtetni) a kék sálat és kalapot. De a zeneszerző megszökik. Visszautazik Párizsba, és egy Schubert-darab, A pásztorlányka és a halál dallamára megmérgezi magát. Már nem hallja, hogy cseng a telefon: valószínűleg a kékruhás nő az.
Deville finom gúnnyal meséli el történetét. Minden inkább fontos számára, mint maga a história. Filmje szétguruló pillanatokból, színekből és vidáman csobbanó hangokból áll. Csúfondáros mellékszálak, kacsintó vagy bandzsító epizód-töredékek, sürgősen elmesélést követelő történetecskék szövik át. A főcím alatt például önálló kisfilmet kapunk, melyben műteremháttér előtt főhősünk egy hosszú, pirosruhás, piros kalapos nőt rajong körbe. Később általában Lea Massari hordja a különféle piros ruhákat, de itt a főcím alatt nem látjuk a nő arcát, miként aztán a filmben a kékruhás nő arcát csak töredék-pillanatokra láthatjuk meg. Égi és földi szerelem? Deville óvakodik minden tanulságtól és magyarázattól, de a film mégiscsak erről szól. Jelentéktelen apróság volna, hogy a kékruhást is Lea Massari játssza? Az alaptörténettől független anekdoták (melyeket hosszú bolyongásuk alatt általában Piccoli mesél barátnőjének) és a legváratlanabbul felsziporkázó képi ötletek jótékonyan ellenpontozzák és gazdagítják ezt az egyébként mélyen igaz és szép közhely-bölcselmet.
Deville szelíden illúziótlan, inkább mosolyog, mint nevet. A film formanyelve játékos, de seholsem gyerekesen csivitelő. (Érdekes ellentétpárja Louis Malle gyerek-félelmet és felnőtthisztériát ötvöző Zazie-jának). Flash-back technikája minduntalan a jövő (képzelt, vagy nemsokára beteljesedő jövő) villanásait villantja föl. Robbe-Grillet vagy Alain Resnais az új hullám fénylő hajnalán filozófiát és új filmesztétikát próbált építeni kicsit hasonló filmnyelvi újításokkal. Deville nem újító, nem is hiszi magáról. Viszont meg sem kísérti a film és minden művészet halálát jelentő filozofikum. Üveggolyók csupán kezében ezek a formanyelvi ötletek, s egy elegánsan, tisztán játszó mesterbűvész gesztusával gurítja szét őket. Vagy inkább porcelánfestő?
Deville porcelánboltjában olyan finom csilingelés hallatszik, hogy nehéz-ízlésű elefántok óvakodjanak a belépéstől. Említettük, szereti, ha hősei történeteket mondanak. Sok a szöveg, de sok a zene is filmjeiben. Itt például Schubertet Bartók-zenével ötvöz, s bármily furcsa, még ez is sikerül neki. (Ráadásul néha Sibeliusról is szó esik és a FIN (vége) felirat egy FINLAND plakát első három betűjéből rajzolódik ki.) Égi és földi szerelem.
A kékruhás nőnem való komoly színvak-esztétáknak. Azoknak inkább, kik a bájosán örök közhely-igazságokra is rá tudnak csodálkozni.
„Titkos utazások” – föntebb kifecsegtük a Deville-szótár egyik kulcsszavát. A Voyage en douce (1980) kicsit A kékruhás nő (1973) párdarabja, melyben vad utazásra indul két szelíd és a férfiakra ráunt nőszemély, Géraldine Chaplin és Lea Massari. Találomra kószálnak a francia tájakon, s közben, locsi-fecsi, magukra maradt Seherezádeként mesélgetik szörnyű vagy mókás férfikalandjaikat Provence dalteli mezőin. Olykor a látvány fontosabb, máskor az alatta elhangzó történet. Fura aszinkronitásuk, bujkáló összefüggéseik lopnak feszültséget a hamvasan semmitmondó történetbe. A filmen belül elhangzó történetek viszont csöppet sem semmitmondóak vagy hamvasak, ezeket Deville modern és veszélyesen éles írók szövegéből válogatta: mint majd hősnője, A felolvasónő (1988) válogat Sade márki, Marx Károly és Balzac szövegeiből.
Mellesleg, soha nem tudjuk meg, hogy szövegmondói a valóságban is utaztak-e, vagy csak képzeletükben. S lehet, hogy a két szelíden titkos utazó tulajdonképpen kékruhás nő valakinek az álmában, durva telefoncsöngés előtt.” (in: Gergely Bikácsy: Titkos utazások a kékruhás nővel, Filmvilág 1989/9.)
* * *
2016. január 8.. A veszett birka (1974, fsz.: Jean Birkin) mf.
február 5. Gilles Perrault: Az 51-es dosszié (1978)
március 4. (Tisztelgés Jacques Rivette előtt) Titkos utazás (1980, fsz.: Geraldine Chaplin) mf.
április 1. Patricia Highsmith: Mély vizek (1981, fsz.: Izabelle Hupper)
május 6.. Kölyökbanda (1983)
szeptember 2. Veszély a lakban (1985, fsz.: Michel Piccoli)
(Nyári vetítések…)
október 7. A felolvasónő (1988, fsz.: Miou-Miou)
november 4. Nyáréjszaka a városban (1990) mf.
A sorozat kísérőkiadványaként a Francia Új Hullám Kiadó gondozásában készül a Szerzőifilmes Füzetek 1. száma Michel Deville filmrendezőröl!
A filmklub előtt és után a Francia Új Hullám Kiadó első magyar nyelvű Godard-tanulmánykötete kedvezményesen 2.500Ft-ért vásárolható meg: JLG/JLG – Jean-Luc Godard dicsérete, avagy a filmművészet önfelszámolása (Szerzőifilmes Könyvtár 3. kötet) címmel.
Belépődíj: 900 Ft (Önkéntes jegyszedő kerestetik.)
