DARABOK ZONGORÁRA KÖRTE ÉS EGYÉB FORMÁKBAN
– RÁKAI ANDRÁS SZERZŐI ESTJE –
Honnan „szerzi” a zenét az ember? Miért épp onnan és miért épp úgy? Milyen előfeltevések alakítják a modern (19. század utáni) nyugati zeneszerzést?
Mindig az volt az érzésem, hogy a zenetörténetnek van egy láthatatlan (hallhatatlan) hagyománya, egy árnyéka, amely megfoghatatlan, de amely nélkül nem működik a hallható sem. A hallhatóból levont elvek mentén szépen kirajzolódnak a nyugati zenetörténeti kánon nagy állomásai, logikus fejlődésvonalai. De mi a helyzet az elágazásokkal? A kérdőjelekkel, amelyek mentén az egyik lehetőség felértékelődött, a másikat pedig elvetettük?
Mindig érdekeltek ezek az elhagyott, esetleg tiltó táblával megjelölt utak. Olyan zeneszerzők nyomába szegődtem, mint Bach, Schumann, a kései Liszt, Satie vagy Arvo Pärt, mert kíváncsi voltam, mit tudnak, hová visznek az általuk kedvelt formák, visznek-e valahová anélkül, hogy én („ÉN”) magamat bele akarnám préselni, ki akarnám fejezni, meg akarnám valósítani általuk. Bele lehet menni ezekbe a formákba? És hová visznek el, ha belépek az általuk nyitott kapukon?
Ez nem pipa, írta Magritte egy pipa képe alá. Ez nem sarabande, nem szvit, nem fúga, írhatnám az általam írt sarabande-ok, szvitek, fúgák és egyebek alá. A karakter halálosan komoly, a dramaturgiák mégis csak mímelik azt, amire utalnak, mintegy idézőjelbe téve a Szeretem a halk, lassú, rövid, pici formákat, amelyek nem követelik meg előre a figyelmet a hallgatótól, csak felkínálják a vendégség lehetőségét. Papírra írt improvizációk ezek, amelyek kompozíció látszatát csak akkor öltik, ha meghallgatják őket. Akarat nélküli zene – Schopenhauer azt mondaná, lehetetlen, de vajon tényleg az? A zene a közmegegyezés szerint az idő művészete – de, ahogy Tóth Krisztina írja, „közben áll az idő és néz és a szeme sem rebben.”
Rákai András
https://andrasrakai.wordpress.com/
A belépés díjtalan.
