Várady Szabolcs költő, megalapításától a Holmi versrovatának szerkesztője. Mindössze két vékony kötetnyi verssel, mégis ritka biztonsággal írta be nevét a magyar költészet mindenkori legjelesebbjeinek névsorába. Várady egy igen jelentős generáció tagjaként jelentkezett a hatvanas-hetvenes évek fordulóján, kivételes (akkor még: leendő) nagyságok társaságában. Versein mintha nyomot sem hagyott volna az idő; meglepően kiegyensúlyozott és egyenletes költészetének minden pillanatában és minden gesztusában ma is ugyanaz a nemes elszánás és metsző élesség képviseltetik, amely már negyed százada is oly tiszteletreméltóan csak rá volt jellemző. S ráadásul: ha forgatjuk e kötetek anyagát, újra meghökkenhetünk: a számszerűen kevés vers közül mily sok az olyan, mely akár egészében, akár egyes idézeteivel mintegy szállóigévé is vált, s már ma is, s feltehetően még majd sokáig, e korszak alapvető műdarabjai s jellemzői között tartathatik nyilván: az olyan felejthetetlen egész versek, mint a Székek a Duna fölött, a Holtpont derűje, az Egy kívülálló, ha volna ilyen. Csak illusztratív példa gyanánt mondjuk újra, emelkedett olümposzisággal, a Villanella két fantasztikus, egyszerűségében és variabilitásában egyaránt nagy erejű sorát: “A szélirány szerinted kedvező?” – “Zsugorodik a zsugori idő…”; majd pedig, groteszk fintorral, a Horácnak imitációjában is hiteles, mégis velejéig huszadik századvégi nyers kifakadását: “Holnap aztán majd! De ki nem szarik rá?” (Margócsy István: Egy megrendülésre – Élet és Irodalom 2004. febr.)
Ferencz Győző költő, filológus, irodalmi szerkesztő. Magyar-angol szakon szerzett diplomát, majd az Európa Kiadónál kapott szerkesztői állást. Volt az Újhold-Évkönyv, továbbá a Nagyvilág folyóirat szerkesztője. 2006-ban hatalmas szakmai és közönségsikert aratva publikálta közel 700 oldalas Radnóti-monográfiáját. Idézzük újra Margócsy Istvánt: Ferencz Győző költészetének legfontosabb jellemzője a dialogicitás: a versek beszélője mindvégig úgy adja elő szövegeit, monológjait, hogy feltételezi a másik félnek (akár egy szereplőnek, akár az anonim olvasónak) a jelenlétét, s neki mondja el mondandóját. Ez a feltételezés szabja meg Ferencz Győző verseinek uralkodó modalitását: a mindennapi közléseknek bensőségességét és esendő pillanatnyiságát, körültekintő gondosságát és árnyalt fogalmiságát, s ugyanakkor az értelmezés dialogikus didaxisát is: mintha a költő azért elmélkedne folyamatosan a versben, mert e felételezett párbeszéd során épp engem mint aktuális partnert óhajtana beavatni gondolkodásába; persze nem tanulságaiba, hanem működésébe. Ettől érződik mindvégig e versekben egy sajátosan felfokozott perszonalizmus: a beszélő személy nem önmaga szubsztancialitását érzékelteti vagy hangsúlyozza, hanem önmagát mint többszörös tükröződés egyesített látszatát, vagy mint többszörös kereszteződéspontot mutatja be.
A belépés díjtalan!
