Dömölky Dániel, valamint a Nyitott Műhely szervezésében az egyik legjelentősebb rendezőre emlékezünk
DÖMÖLKY JÁNOS 85
– 10 órától folyamatosan vetítjük az Optimisták című televíziós sorozatot (560 perc, bármikor lehet csatlakozni), ezt követően pedig igyekszünk közösen megidézni kedvenc rendezőnk emlékét –
“Apám okt. 30-án lett volna 85 éves, és Finta Lacival az jár a fejünkben, hogy erről kell beszélni, vigadni, filmet nézni és mindezt együtt, többen! Gyertek. Ha minden összejön délelöttől estig levetítjük mind a 7+1 részt az Optimistákból! – sorozatfüggő fiatalok figyelem!”
Dömölky Dániel
Dömölky János (1938, Budapesten) huszonkét éves korában került a Magyar Televízióhoz, 1960 és 1962 között ügyelő asszisztensként dolgozott. 1962-ben felvették a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, ahol 1966-ban tv- és filmrendező szakon végzett, Máriássy Félix és Makk Károly volt a tanára. A diploma megszerzése után visszatért korábbi munkahelyére, 1966–1999 között a Magyar Televízió rendezője volt. 1978-tól a Színház- és Filmművészeti Főiskolán tanította a rendezői mesterséget. 1981-től a Magyar Film- és Tévéművészek Szövetségének főtitkáraként, 1989-ben a Magyar Televízió egyik drámai stúdiójának vezetőjeként tevékenykedett. 1990 januárja és áprilisa között a Magyar Televízió elnökségi tagja volt. Az egyik legeredetibb szemléletű televíziós alkotóként tartják számon. Elsősorban irodalmi műveket adaptált egyéni hangvételű alkotásaiban.
“/…/ Egyetlen dolog történt vele látványosan: az, hogy feltűnően érdekes dolgokat csinált. Az volt a feltűnő, hogy televíziózás hőskorán éppen csak túllépve, jött a főiskoláról egy fiatal rendező, akit úgy hívtak, hogy Dömölky János, és hogy ez a Dömölky egyre-másra jó filmeket rendezett. Bármilyen témát választott is, mindig volt valami különlegesség abban, ahogy mondjuk egy irodalmi alapanyagot odatett a képernyőre. Tán a természetessége, egyfajta kifinomultsága egy-egy kor, egy-egy hangulat megragadásához, meg ahogy a színészeit kiválasztotta és hagyta őket magukból mindig a legjobbat felmutatni, amit csak a szerep engedett? Az ég tudja, mitől is, de tény, mindig voltak a filmjeinek nagy pillanatai. Egyszerre csak jó neve lett a szakmában. Nem annyira a hivatalosságok szemében, mint inkább a kollégák körében. Irodalomból dolgozott a képernyőre, mondhatni össze-vissza választott, de valójában nagyon is logikusan: ugyanis mindig az érzéseire hagyatkozott, és ami megragadta, arra lecsapott. Képernyőre vitt Vercors-t, Csurka Istvánt, Heltai Jenőt, Mándy Ivánt, Ottlik Gézát, Gorkijt, Leonyid Andrejevet, Göncz Árpádot. Utóbbit akkor, amikor még egyáltalán nem volt divatban, sőt… /…/ Az sem volt véletlen, hogy Dömölky megkapta a filmmel szemben addig tartózkodóan távolságtartó Ottlik Géza beleegyezését, hogy vászonra vigye a Hajnali háztetők című regényét. Ottlik arcára emlékszem a bemutatóról, hogy mit szólt a filmhez, nem emlékszem, de kedves volt és felszabadult. /… /”
Bársony Éva: Elhunyt Dömölky János, Népszava, 2015. március 26.
(1938-2015)
“Nem sztárparádé. Színészparádé. Képességei csúcsán mindenki, mintha megbabonázta volna őket a rendkívüli feladat. A nevek fölsorolhatatlanok. Papírforma szerint képtelenségnek hangzik a moralizáló forradalmár-entellektüel Báti József szerepét az antiintellektuális karakterű Eperjes Károlyra osztani. Ahogyan rácáfol a papírformára, az több színészi bravúrnál, az színészi tehetség dolga: ilyennek született. Takács Katalinnak, Cinner Erzsébet szerepében, emancipált-neofita mozgalmi apácából kellett „gyenge nővé” olvadnia, ő többet tett ennél: apácaként is magába szerelmesíti a férfinézőt, a gyenge nőként is tiszteletet ébreszt egy valószínűtlenül okos és érzékeny századelejei nőfigura iránt. Andorai Péter pedig ránk súlyosul egy végtelen szomorúságú költőforradalmár, Lénárt Ágost szerepében.
Csak egy név még: Dömölky Jánosé. Kevés, ha azt mondom, hogy rendezői pályafutása legnagyobb teljesítményét nyújtotta az Optimistákkal. Mert azt kell mondanom, hogy a magyar televízió-játszás eddigi történetének legnagyobb – legsúlyosabb – teljesítménye is ez. Én igenis fontosnak tartom a „tetszési indexet”. De most az sem számít, ha ez az index – netán – alacsony lesz. Hogy az egyik kulcsszereplő (Vértes elvtárs – Lukács György) frazeológiájával szóljak: ránk, akik a partikularitásba süllyedtünk, számonkérőn néznek e történet nembeliségre törő hősei – miért tessen ez nekünk? Patetikusan hangzik, mégis mondom: kaptunk egy tévéjáték-sorozatot, amelyet talán meg sem érdemlünk.”
Faragó Vilmos (Filmvilág, 1985. szeptember)
A belépés díjtalan (de minden támogatást köszönettel fogadunk).
