VALLAI PÉTER (poszthumusz)
– Parti Nagy Lajos, Takács Ferenc, Tordy Géza és Varga Viktor részvételével –
A színész alapvetően irodalmi szövegekkel foglalkozik. De jellemzően valaki más (többnyire a rendező, a dramaturg) dönt arról, hogy mit mondjon, mit (és hogyan!) adjon elő.
Zsöllye című új sorozatunkban mi e mögé az állandó színészszerep mögé próbálunk bepillantani. Megszólítani – és megszólaltatni – az örök előadóban az olvasó embert. Megtudakolni, vajon Ő mit választana?
Megkérdezzük tőle, milyen meghatározó irodalmi élmények érték – pl. mely ifjúkori olvasmányélmények hatására lett belőle olvasó ember? Volt-e, ami egyenesen a színház, a színészet felé terelte? Rilkévek: ami esetleg megváltoztatta az életét? Hogy mostanában mi olyat olvasott, ami mindezekhez felér?
A beszélgetések menetét természetesen felolvasások tagolják majd. A beszélgetőpartner legtöbb esetben egy-egy íróbarát.
Vallai Péter esetében persze kissé másképp van mindez. És nem csak azért, mert már nincsen velünk, s így már csak egymást faggathatjuk Hanem azért is, mert Péter valahogy akkor volt igazán elemében, ha egyedül állhatott a színpadon (vagy a mikrofon mögött). Ő megtalálta a maga szövegeit. Később pedig mintha már a szövegek találtak volna el hozzá. Bizonyos vagyok abban: nem egy szöveg született úgy, hogy alkotójuk az Ő hangján hallotta, miközben papírra (képernyőre) vetette mondatait.
/…/ S innentől ezen a szárazmartini-hangon hallottam az egész Kunigunda-szcénát, meg az egész fideszmagyar Lenyúlaszvegaszt, s lassan elindult a fejemben egy meg-meglóduló, szétszakadozó hangjáték, amiben Petri hátborzongatóan időszerű versei keveredtek a politika újrégi szlogenjeivel, meg Orbán Ottóval, Eörsivel, Örkénnyel, Esterházyval, Tolnai Ottóval vagy épp a saját verseimmel, melyeket Vallai mondott hajdan. Benne van a verseim szövetében, a tónusban és a modorban. Belém ivódott az örökhétfők idején, mikor még rémületes volt, a mára már csupán józan és rezignált tapasztalat, hogy a világ e táján az örökhétfőnek nincs múlt ideje. Igen, azóta tudom, hogy nélküle más lenne lejtés és versbeszéd, kicsit másként törne a sor, másként esne a hangsúly akkor is, ha írom, és akkor is, ha mondom. Ott van a hangja, és szeretném, ha hallatszana.
Mikor egyszer mondtam neki valami ilyesmit, nevetett és másról kezdett beszélni. Évtizedek óta a barátomnak tudtam, tán ő is engem, noha volt, hogy hónapokig nem találkoztunk. Tudtam a bajairól, láttam, hogy nincs a helyén, aztán azt is, hogy nincs az a hely, ahol ő a helyén volna. Illetve talán ebben a nincsben, közöttben van otthon, ha egyáltalán. Vajon ha mondtam is, ha mondtuk is, mondtuk-e neki elégszer, hogy amit negyvenvalahány év alatt tett, amit egyszemélyes hangstúdióként sugárzott, azért nemcsak a színház, de a kortárs magyar irodalom is végtelenül hálás lehet?
Számomra, és nem hiszem, hogy egyedül vagyok ebben, Petri költészete nem létezik Vallai interpretációja nélkül. Petri megismertetéséért a költő életében és halála után is, tán ő tette a legtöbbet, az ő előadóművészi értelmezése a nyolcvanas évektől máig éppoly érvényes, mint bármelyik irodalmi szakmunka. Örökre a fülemben van, ahogy a nyolcvanas évek elején Pécsett egy egyetemistákkal tömött teremben Petri verseit mondja, aki már „lement szamizdatba”, mintha csak gyufáért. Ülünk ott együtt, lélegzet-visszafojtva, még örökké látszik tartani az államszocializmus, de a kiszbuzgó hangulatjelentgetők, ahogy a műbőragyú személyi követők is, már mindent elkövetnek, hogy ne tűnjön föl a föltűnőségük. Persze föltűnik, de annyi. Meg vannak szokva, itt vannak, ahogy az oroszok, és itt is maradnak, spionra mindig szükség van.
Esterházy Spionjátékában Vallai bejön az előadás elején, lényegében szobaszínház. Annak a bejövésnek íve van, rugózása. Civilben van, ahogy egész életében. Körülhordozza a tekintetét, bekapcsolja a táskarádiót, a közszolgálati Kossuth-adót, szól, ami szól. Ennek ott és akkor van kockázata, de ezt az ember, néző és színész, ilyenkor elfelejti. Úgy viselkedik, mintha lennének jogai, s ettől bizonyos fokig lesznek is.
Hogy egy hanghordozás egyben magatartás, azt senki ilyen érzékletesen, magától értetődően nem sugározta. Utánozhatatlan volt, ahogy önnön uralt és pontosan kimért, kiérlelt manírjaival játszott, ahogy bujkált és megmártózott a szövegben, majd szárazon, hűvösen hátralépett, s ott maradt mégis a hangja helyén valami melegség, a szeretet, már-már az érzelmesség alaksejtelme. A külön-külön röhigcsélés abbamaradt, fölszívta a közös, keserű nevetés azon a szörnyűszép tragikomédián, ami az életünk volt és van.
Mindent tudott e fájdalmas közép-európai fonákszínizmus természetéről, a levethetetlen iróniáról, ami tulajdonképpen elegáns tehetetlenség, s arról, hogy a tehetetlenségben a szó, a mondás, a nevetségessé tétel az egyetlen ellenszer, ez viszont elvehetetlen, betilthatatlan. Hogy a nevetésnek éle van, de nem fegyver, hogy a civilség az egyetlen békés eszköz, amitől a szobrok s a magukat bronzavonz lovas turulnak képzelő szoborállítók repedezni kezdenek.
Arannyal szólva, élete hatvanhatodik évébe’ kötötte a jó Isten kévébe. Egy eléggé elborult országot hagyott itt, s ha netán, rossz óráiban azt gondolta volna, hogy nincs már szükség arra, amit ő tud, tévedett. A hangja itt marad, élteti a sok száz órányi szöveg, amit valaha elmondott. Éltetik a versek, s ő élteti a verseket.
PNL
Amikor a Litera második otthona a Nyitott Műhely lett, hamar rátalált ő is. Tíz óra tájt érkezett, az elmaradhatatlan, sokzsebes „horgászmellényében”. Cigaretta, gyakran két üveg minőségi bor a nejlonszatyorban. Nikotinos baritonján szólt a „jó estét, szevasztok”. Régi típusú színész volt, nem tudott beletörődni, hogy az előadások után üres a büfé, mindenki rohan, nincs már idő egy kortyintásra, néhány jó dumára. Bemondásra. A megritkult levegőben sem élhetett jó szó nélkül.
Jánossy Lajos
Ajánlott hozzájárulás: 500 Ft
