KÉPES BESZÉLŐ
– fotókról, képekről beszél, mesél, illetve felolvas SZABÓ T. ANNA és DRAGOMÁN GYÖRGY –
Szabó T. Anna: Kocka-rap
Leülök melléd a netcaféban, tőled lett ez igazán hotspot,
bedumálom magam a programodba, hogy remegjen a térdeden a laptop.
Micsoda billentyűk, micsoda tapipad, és a LCD-d sem akármi,
hogy milyen lehet a kerneled, azt ki sem merném találni.
Ez már a közös ülés, ez a bőrkanapé, közös a szerverünk, tiszta szerelem,
módosítom a forráskódod – kompatibilis vagy? Gyere velem!
Hagyd ott végre a fájlcserélőt, felejtsd el végleg a VPN-ed,
én vagyok csak, aki komolyan veszi, nemcsak a hardvered, de a szoftvered.
Vered a gépet, tudom, jogod van, hogy megírj engem a blogodban:
„Itt egy szabadszájú lgpl!” Csak nehogy valamit elgépeljél…
Én leszek a szerelmi professzorod, optimalizálom a processzorod,
őrizem a szemedet, és azt akarom, hogy implementáld a protokollom!
Őrizem a szemedet, és azt akarom, hogy implementáld a protokollom!
Csatlakozom az USB-dhez, bootstrepelem az oprendszered,
a hardveremben a rendszermagom vár, hogy tesztelhesse a drájvered,
de ha nem figyelsz ide, ha nem vagy itt, beküldöm a backdooron a trójait!
Rágerjedtem a szerelmedre. Rádugom a rootert az eternetre,
a gyorsítókártyát installálom – pörög a flash videónk, már 5.3,
és mert tudom, hogy egy jó vas mit szeret: élsímítom a pixeled!
Ez nem játékprogram, ez egy replikáns kód, és én vagyok hozzá az interpreter,
beizzítalak, felpörgetlek, az enyém leszel, igen, az enyém leszel!
Ha az órajeled a csúcsra jutott, mikor elérted már a százhúsz fokot,
ha a tápegységed már hűteni kéne – akkor mondom ki végleg, hogy vége!
Dragomán György: Medvecukor
Sokáig nem nyúlok apám szekreteréhez. Már egy hónappal túl vagyok a temetésen, de még mindig nem. Aztán egyszer csak nem bírom tovább. Bemegyek a szobájába, kiveszem a kulcsot onnan, ahol mindig is tartotta, a kispárnája alól. Simán elfordul a zárban, a szekreter ajtaja sem nyikorog. Három polc van, a legalsó üres, a középsőn egy törött fülű, narancsvirágokkal festett kínai porcelán teáscsésze, az aljába beleszáradt tealevelek. A legalsó polcon egy papírzacskó. Kibontom, tele van lapos medvecukor-tekercsekkel. Össze vannak ragadva, de kiveszek egyet. A számba veszem, poros és keserű, végighúzom a nyelvem a recés felületen. A szájpadlásomhoz nyomom a cukrot, a torkomba folyik az íze. Öklendeznem kell, a tenyerembe köpöm. Fekete, csillogó tekercs, rámarkolnék, elhajítanám. Elképzelem, hogy síkosan átpréselődne az ujjaim között. Nem markolok rá. Magam elé tartom a tenyerem, mintha egy tálca lenne, kiviszem a medvecukrot a fürdőszobába, hosszan szárítom a hajszárítóval, oldalról fújom, a bőröm kipirosodik, átforrósodik, fáj. A medvecukor lassan visszamattul, megkeményszik. Megvárom, hogy kihűljön, visszaviszem a szobába, visszateszem a zacskóba, a zacskót vissza a polcra. A szekretert becsukom, visszazárom, a kulcsot a helyére teszem. Kimegyek a szobából, a tenyerem a nadrágomhoz dörzsölöm, apám megbontott kézkrémes tégelye jut eszembe, a kupak alatt a visszahajtott védőfólia, alatta a fehér krém.
Szeretettel és az est után a Fintalaci kitalálhatatlan meglepetésével várjuk Önt/Titeket. Bővebben: http://beszelo.c3.hu/ http://szabotanna.com/
http://gyorgydragoman.com/?language=hu
A belépés díjtalan.
